Tanuk nélkül

Kirajzolódom végleg a világból,
mint csupasz falnak állitott fogoly,
külön kezel, kivételes magányban
a tanuk nélkül dolgozó pokol.

Egy porcikám se bízná senki másra,
ha únja már, magam kezére ad,
s én folytatom, hol éppen abbahagyta,
a két kezemmel, úgy és ugyanazt.

Ki itt találna rám e szörnyüségben,
és végignézné, mit is művelek,
nem hinné el tulajdon két szemének,
s egy szót se merne szólni senkinek.

Íly nyomorúság ugyan mire várna?
Mi hátra van, bevégzi egymaga,
hogy holta után is beléremeg,
meg-megrándul a hóhér kosara.



Két szeretőre

Mint alvilági házasok
a forró sodronyon,
hevertek, mint a balfelem,
balom a jobbomon,
s bár oktalan szerelmetek
már annyit sem jelent,
mint illemhely sivár falán
az ábrák és jelek:
a tűrhetetlen megszokás
megannyi változat
és változás között vakon
mégiscsak összetart!
Akár a kettészelt kukac
valahogy mégis egy,
szived szivével esztelen
vesződve hempereg!

Bizony: a büntetés elől
kár is lesz futnotok,
egy óriási csecsemő
állja el utatok,
és hanyatt-homlok menekül
a torkotokon át,
véres csomóban kiszakad,
megszökik a világ.



In memoriam N. N.

Te férfiaknál férfiabb,
te bátraknál is bátrabb,
legalább szégyelted magad
megadni a halálnak?
Az esztelenűl gyönyörű
és kőszivüre égett,
hogy roppant meg a súly alatt
gyönyörű szüzességed?
Valamikor, te nyomorúlt,
még hitted a szerelmet!
Most élősdiek seregét
etetheti a tested.
Kit nem vigasztalt senki se,
most betömi a szádat,
a magányosan zokogót
a tömeges gyalázat.
Elterülve a többiek
földes-agyagos ágyán,
közösködőn és mocskosan,
velőtrázón paráznán
soha se lettél volna több,
mint férgek között féreg?
S nem csupán itt, a föld alatt
veszett el vad szemérmed?
Te életfogytig lázadó,
valóban ennyi volnál,
nem több a csontig élvező,
levetkező halottnál?
Saját végeddel kérdelek:
a gőggel égő évek,
az olthatatlan büszkeség,
ha végül úgy se véd meg,
az egész életünk mit ér?
Szólj, rovarok arája,
ha öröklétre születünk,
mért halunk meg hiába?



Kihűlt világ

E világ nem az én világom,
csupán a testem kényszere,
hogy egyre beljebb, mint a féreg
furakodom beleibe.

Így táplálkozom a halállal,
és így lakik jól ő velem;
az életem rég nem enyém már,
vadhúsként nő a szivemen.

Minden teremtett elevenből
kijózanodva a szemét
így ütközik ki, leplezetlen
föladva hiú szégyenét.

A mindörökre ismeretlen
végül is így lesz otthonos.
Mint hervadás az őszi lombot,
a pusztulás bebalzsamoz.

Kihűlt világ ez, senki földje!
S mint tetejébe hajitott
ócskavasak, holtan merednek
reményeink, a csillagok.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés