Ruganyos léptekkel érkeztél reggel, s akkor még nem tudtam, mit hoz majd az esti szél. Könnyed hangon beszéltél, fejedet megdöntve különös szögben néztél felém. Mindig így nézel. A nap súlyos forgatagában nem foglalkoztunk vele mi lesz holnap. Egyik perc a másik után kúszott a végtelen felé. Emberek, lökdösődés nagy tömeg. Az áradat elsodort minket egymástól. ,,Este beszélünk!" kiáltottad oda, aztán eltűntél két hátizsák között.
Hűvös volt az este. Nyár lévén titkon párocskák bújtak össze sötét kapualjakban, családapák siettek haza, gyerekek hallgatták az anyjuk ajkáról felcsendülő esti mese szavait. Rögtön szót emeltek, ha anyjuk csalni próbált a szöveggel: ,,Anya nem így van".
Bánatosan lobogott a gyertyaláng az asztalon. Szőke fürtjeid egy-egy szála megcsillant szőnyegemen. Képtelenség nem lehet. ,,Anya, mondd, hogy nem így van!" – kiáltottam fel magamban.
Nem lehet így. Bárcsak mondtad volna, bárcsak szóltál volna. Bárcsak tudtam volna hová indulsz, merre megy a busz veled. Nem öleltelek meg. Nem nyomtam csókot arcodra, Istenhozzádot sem suttogtam füledbe. Mi emberek sokszor állunk némán s szavak helyett konokul hallgatunk. ,,Majd máskor elmondom neki". Halogatunk mindent a végtelenségig, mintha ezer évig élnénk, és nem érne el minket a közös végzet soha.
Szőnyegemen térdepelve ezer és ezer könnyel, zokogással, dühvel, kétségbeeséssel átkoztam el a sorsot. Nem mertem igazán belegondolni és mégis újra meg újra ragadozóként lecsapva elmémre, belém hasított a hiányod. Az álmaink, a közös tervek, az életünk darabjai úgy foszlottak szét, akár egy régi pergamen az érintésre. Egyszerre semmivé lett minden.
Bárhová néztem, mindenhol ott voltál, és még sem voltál sehol. A Te neved is felkerült az égre, szép, szálkás betűkkel és én nem mertem felé nézni. A csillagokban bujkáló tekintettel figyeltél mindent és mindenkit engem, de nem mertem rád tekinteni, mert tudtam, akkor összeroskadok. Az ür, amit magad után hagytál, szétfeszítette lelkemet. Nem múló fájdalommal újra és újra elsuttogtam a neved. Bolond, gyermeteg szívem nem volt képes megbirkózni halálod gondolatával. Az nem lehet, hogy többé nem vagy, hogy eltűntél, hogy nem intézel hozzám több mondatot, nem mondod el százszor ,,Igen tényleg jól vagyok." Most már saját művészetedben élsz tovább, a kusza vonalak és színek között, a naplód lapjain, a verssorok mögött. Jelenléted árnyéka még itt vibrál a jelenben, de már a múlthoz tartozol. Egy mondatod csendül fel éneklő hangon fülemben: ,,Nem kell hogy félj, könnyeid sem lesznek, mért is aggódnál, tudod, hogy szeretlek" S én mégis félek, könnyeim peregnek, de azért Te se aggódj, örökké szeretlek.


2007 augusztus

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés