Magány, mondom e szót, s benne minden,
ami enyém, és soha el nem hagy.
Második életet kaptam ingyen,
míg a halál mélyen bennem szunnyad.

Nagyon szomorú vagyok mostanság;
fáraszt, hogy mindig meg kell felelnem.
Igyekszem, mégis engem ér a vád.
Nem hagyják a bánatot felednem…

Most csak ülök, s e papírt koptatom,
máskor kínok közt edzem testemet.
Van egy emlékem, azt kell hordanom,
az elsőt, aki most is rám nevet.

Minden bajban engem ez védelmez,
mutatva, hogy lehet szép az élet.
Önző pillanatban megfegyelmez,
hogy ne tegyek tönkre semmi szépet.

De tudjátok, oly magányos vagyok
mindenkitől távol a tömegben.
Ostromolnak kósza indulatok,
amiket néha muszáj követnem.

Irigy vagyok, sok küzdelem árán
jutottam oda, hol most helyt állok.
Mégis inkább meghúzódok árván,
mert mást látok szememmel, mint mások.

Tudjátok, azért lelkem boldog is,
mert csak egyedül ilyen elveszett,
bár ha lenne netán egy másik is,
lehet lényünk pajkosan felnevet.

Úgyhogy, lassan énekembe kezdek,
kedvemet titokban megidézem.
Majd látják, kik örömet szereztek,
s jókedvünket majd én is tetézem…

Egy szó, mint száz, most megsúgom nektek,
hogy nem tart soká´ a magány fogva:
mert ez nem a vég, s nem is a kezdet.
Ez csak átmenet, nem életforma…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés